Útszéli történetek: az Élet a halál után című cikk utóélete
Halottak napja közeledtével válaszolunk néhány halálos balesetek kapcsán gyakran feltett kérdésre és felidézzük az egyik számunkra legmegrázóbb interjúsorozatot. Olyan embereket kerestünk fel, akiknek valamilyen formában közük volt halálos balesetekhez. Akár vétlenként, akár vétkesként...
Sokan kérdezték már tőlünk, hogy újságíróként mit a legnehezebb feldolgozni egy halálos baleset helyszínén? Nehéz erre válaszolni, de nekem személyesen három dolog van, ami lelkileg megvisel. Az egyik, ha van túlélő, aki eszméleténél van. Ez elsőre talán furcsán hangzik, de érdemes belegondolni. Olyan emberről beszélünk, aki éppen elvesztette valamelyik szerettét, ismerősét, akivel percekkel korábban még beszélgetett.
Nagyon torokszorító a másfél méteresnél kisebb fekete fóliával letakart test is. Önző módon ilyenkor mindig eszembe jut a két lányom a hátsó ülésen, ahogy csacsognak, nézegetnek, civakodnak, vagy éppen szuszogva alszanak út közben. Nem kell hibáznom, vagy szabályt szegnem ahhoz, hogy szembe jöjjön velem egy szabálytalanul előző jármű, vagy egy kamion, alvó sofőrrel a volán mögött.
A harmadik lelkileg megterhelő dolog a számomra, ha a hozzátartozó a közelben tartózkodik és kisiet a helyszínre, ahol szembesül az elsőre szinte mindig felfoghatatlan ténnyel. Sok esetben szorítottam magamhoz zokogó anyát, vagy apát és próbáltam nyugodt maradni, higgadtan beszélgetni velük. Nem mindig sikerült. De így ismertem meg több riportalanyomat is, akik később nyíltan beszéltek a megrázkódtatásaikról, például a bevezetőben említett interjúsorozatban is.
Az "Élet a halál után - közúti balesetek utóélete" című cikk évekkel ezelőtt készült és a nyugat.hu-n jelent meg, de ma visszaolvasva ugyanolyan nehéz visszagondolni az interjú körülményeire. Például a kis szobára, ahol egy túlélővel beszélgettem. Olyan szépen elterveztem, mit fogok kérdezni, aztán semmi nem lett belőle. Az asszony mosolyogva invitált be, erős volt, magabiztos, aztán öt perc múlva ültünk egymással szemben és nem csak ő törölgette a könnyeit. Hasonló volt a helyzet a fiatal párral is, a gyerekszobában.
De a beszélgetések végére valahol mindannyian megkönnyebbültünk. Vannak dolgok, amiket jó lenne kibeszélni, de egyáltalán nem egyszerű.
Máig visszaköszön az "Apu hív" címmel megjelent írásom, sokan hozták szóba az elmúlt évben. Azt egyszerűen ki kellett írnom magamból. Ami igazán megrázó benne, hogy a cikk megjelenése után felhívott az "Apa" és hosszan beszélgettünk és ez mindkettőnknek jót tett.
Újságíróként az elmúlt 16 évben több ezer baleset helyszínén jártam, ebből száznál több halálos volt. A legkeményebb balesetek beszámolói is csak a töredékét mutatták be a valós helyszínnek. A mentők, rendőrök, tűzoltók viszont rendszeresen testközelből szembesülnek a balesetek borzalmaival. Ők gyakran csak egymás között beszélhetik ki ezeket, pedig ahogy saját példámon is érzem, időnként beszélni kell róla.
A halálos balesetek utóéletével foglalkozó interjúsorozat egyik szereplője a cikk megjelenése után felhívott, hogy beszéljünk. Szombathely Fő terén ültünk le és mosolyogva mondta, hogy megváltozott az élete, helyére kerültek a dolgok, felszabadult. A cikk megjelenésétől félt ugyan, de utólag nem bánta meg, hogy beszélt az esetükről. Több ismerőse is megkereste, akik "olvastak egy hasonló esetről, mint az övé". Bevallotta nekik, hogy az az írás bizony róla szólt. És már felszabadultan tudott beszélni arról, ami korábban tabu volt.
Halottak napján évek óta megállok egy-egy "ismerős" kereszt mellett az út szélén és gyújtok egy mécsest az összes olyan áldozat emlékére, akinek a baleseténél ott voltam. Olyanokért, akik soha nem érhettek oda, ahova elindultak. Sajnos sokan vannak.
A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá.
Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje.