Köszönünk mindent, Tamás! - Elhunyt szerkesztőségünk tiszteletbeli munkatársa

Pontosan tudjuk, mikorra tehető az ismeretségünk. Rába Adrienn írt egy riportot a Vas Népe című megyei napilapba 2007. október 5-én Pósfáról, a mozgáskorlátozott-barát faluról. Ennek a cikknek volt a főszereplője Tamás, aki egyedüli kerekesszékes volt a kis Vas megyei faluban, ennek ellenére rámpát építettek a bolthoz, az orvosi rendelőhöz és a közösségi házhoz, valamint mobilrámpát kapott a kocsma is. Az aktív közösségi életet élő Tamást pedig onnantól nem markos legények cipelték fel a lépcsőn, hanem maga intézte a legtöbb dolgot.

 

 

A történet egy országos lap szerkesztőségének is megtetszett és minket kértek meg arra, hogy menjünk el Pósfára és keressük meg a férfit. Az interjúból pedig egy máig tartó barátság bontakozott ki.

 

Tamás fiatalemberként, a kilencvenes évek elején elkövette élete legnagyobb baklövését, fejest ugrott egy kismedencébe. Életben maradt, de kartól lefelé lebénult. A korábban a Magyar Határőrségnél buszsofőrködő, majd egy építőipari cég teherautósofőrjeként dolgozó fiatalember élete egy csapásra megváltozott, de elfogadta a helyzetet és mindenhez megpróbált pozitívan hozzáállni.

 

 

Falta az Internetet, szívesen kipróbált új dolgokat. Készült róla egy kép a 86-os főúton, ahol bemérte a fixen telepített radar, miközben kerekesszékével gurult az út szélén. Erre nagyon büszke volt.

 

Tamás szeretett dolgozni, még úgy is, hogy nehezen mozogtak az ujjai. Adatokat gyűjtött ki, táblázatokat készített, kutatott és évek óta ő rögzítette be a 112Press tervezett eseményeit egy közös online naptárba. Néha bocsánatot kért, amiért éppen nem tud valamit megcsinálni, mert "forgatják".

 

Amikor Pósfa felé jártunk többször beugrottunk egy villámlátogatásra. Csóka-mama mindig édességgel, habcsókkal és finomsággal kedveskedett és soha nem jöhettünk el üres kézzel.

 

 

A kerekesszékes Tamás imádott csajozni és irigykedve valljuk be, hogy a környezetében nagyon kedvelték a nők. Tudott bókolni és tudta, hol a határ. Édesapja halála után Hegyfalura került, az idősek otthonába, ahová hónapok múlva édesanyja is követte.  Mindig lelkesen mesélt a nővérekről és arról is, hogy túl jól tartják, le fog gurulni az ágyról a repeták miatt. Tavaly ilyenkor egy mestertervet hajtottunk végre, több zsák virágfölddel és sok virághagymával állítottunk be, majd beültettük a Tamás szobájához közeli virágládákat. A terv sikerült, tavasszal a színes virágokkal tudott kedveskedni az általa nagyon kedvelt nővéreknek.

 

 

Sok mindent elintézett magának, leveleket írt, amikkel kisebb-nagyobb pozitív változásokat sikerült elérnie a környezetében. Ha kellett morgott, de legtöbbször mosolyogva intézte az ügyes-bajos dolgait. Nevetett azokon a dolgokon is, amik miatt mások a fejüket verték a falba. Például azon, hogy a 100 százalékos rokkantságát többször is igazolnia kellett. Pedig ő lett volna a legboldogabb, ha kiderül róla, hogy csalt. Fotópályázatokra nevezett, internetes játékokban kísértette a szerencséjét. Két hete nyert egy újabb okostelefont. Guruló riporterként megörökítette a környezete eseményeit.

 

 

-Örülök, ha jössz, de inkább Patrit is hozd! - mondta még a karantén előtt, utalva a "múzsájára". Utoljára kerítésen keresztül "találkoztunk", amikor katonák fertőtlenítették az otthont. Messziről integetett, miközben telefonon beszéltünk. Megígértük, hogy a karantén végén megsétáltathatja a drónt Hegyfalun. Utoljára kb. egy hete beszéltünk telefonon.

 

 

"Le kell tennem, keresnek, majd visszahívlak!" - mondtam neki, de aznap erre már nem került sor. És ma kiderült, hogy ez volt a legutolsó beszélgetésünk.

 

Nyugodj békében, Tamás! Nagyon örülök, hogy ismerhettelek és köszönjük a rengeteg segítséget!