Jegyzet: Az utolsó nap – egy fénykép margójára

-Ez az utolsó munkanapom – mondta Gyula, az útellenőr egy felborult autó mellett állva, félmosollyal az arcán. Bár korábban már említette, de akkor valahogy távolinak tűnt, hogy nyugdíjba vonul.

Nála nyugodtabb embert keveset ismerek és hiába töröm a fejem, egyetlen ízes káromkodást sem tudok visszaidézni tőle, pedig alkalma lett volna arra, hogy a szlengszótárból idézzen, teljesen jogosan.

Az útellenőrök munkája ugyanis nem életbiztosítás. Hiába a nagy, élénk színű autó, a még élénkebb színű fényhíddal és villogókkal, hiába a jól látható ruházat, amikor az úttesten, vagy mellette dolgoznak, akkor folyamatos veszélynek vannak kitéve.

-Most nézd meg! Nagyon siet – mondta Gyula a fejet csóválva, miután egy személyautó vezetője az utolsó pillanatban fékezett és a kormányt félrehúzva tudta elkerülni, hogy elüsse az útról törmeléket letakarító útellenőrt. Én a fejemet fogtam az út szélén, ő meg csendesen folytatta a munkát.

Amíg a helyszíni szemlék végére vártunk, közben sokszor beszélgettünk. Érdekelte, hogy mi és hogyan történt, de soha nem váltott ki belőle heves reakciót. Bólogatott, vagy a fejét csóválta és sokszor mosolygott. Akkor is, amikor a helyszínelők ugratták egy régi esettel, ami Felsőcsatár közelében történt.

-Szervusz, Gyula bátyám! Kézifék behúzva? Ne kelljen ám szaladni a verda után! – köszöntötte az egyik rendőr. Gyula kezet fogott vele és nevetett, majd nekifogott a roncsok után maradt szemét eltakarításának és a szennyezőanyag felitatásának.

Tőlem soha nem fogadott el segítséget akkor sem, amikor járművek által kidöntött jelzőtáblákat állított fel újra.

-Hagyd csak, megcsinálom! – mondta, de a meló közben szívesen beszélgetett tovább, utána kitöltötte a jegyzőkönyvet és folytatta a kört, amit útellenőrként teljesítenie kellett.

Aztán eljött az a bizonyos novemberi nap.

-Ez az utolsó munkanapom! Többet nem találkozunk! Mármint az út mellett – mondta. És mosolygott.

Kezet ráztunk. Mondtam neki, hogy jó volt mellette dolgozni és hiányozni fog az út mellől. Ez nem csak üres frázis, komolyan gondoltam.

-Lesz mit csinálnom, nem fogok unatkozni – aztán mondott pár mondatot a terveiről, a nyugdíjas évekről, a családjáról.

A fénykép egy évvel ezelőtt készült. Azóta nem találkoztunk.

-Hallottad a Kovács Gyulát? – kérdezte a hét végén az egyik ismerősöm.

-Ő kicsoda? – kérdeztem vissza, mert fogalmam sem volt, kiről van szó.

-Kovács Gyula, az útellenőr, aki nemrég ment nyugdíjba.

Akkor ugrott be, hogy soha nem tudtam a vezetéknevét. Az első találkozásunkkor valószínűleg mondta a bemutatkozáskor, de a tőlem megszokott módon nem jegyeztem meg, a következő években pedig nem kellett tudnom. Ő volt „a Gyula”.

-Nem, nem hallottam. Mi újság vele? – kérdeztem gyanútlanul.

A válasz hidegzuhanyként ért.  Az otthonában rosszul lett. Már nem lehetett megmenteni az életét.

-Ez az utolsó munkanapom! – villant be az utolsó kép a mosolygó, ősz hajú férfiról. Jó, hogy kezet tudtam rázni vele és el tudtam mondani neki, hogy mennyire örültem a közös helyszíneken végzett munkának. Nem csak úgy eltűnt az út mellől, hanem volt lezárása az éveknek.

Pénteken lesz a temetése. Aznapra havat jósol a meteorológia.

-Tél van, most van itt az ideje a hónak – mondaná Gyula egy félmosollyal, kezében egy lapáttal és az alakja elmosódik a hózáporban.

Nyugodj békében!